Tizenöt évvel ezelött ezen a napon kezdtem el írni a diplomamunkámat. Konkrétan 1998 december 16-án írtam le először a címét a Hunyó barátomtól kapott számítógépen.

A pillanatot hat és fél hónapos könyvtárazás, szöveggyűjtés és -olvasás előzte meg, akkor botlottam bele az Asymmetrical Freedom című Susan Wolf írásba, ami annyira tetszett, hogy egyrészt beépítettem a dolgozatba, másrészt elkezdtem keresni, hogy vannak-e más Susan Wolf szövegek is. Nem kellett sokat kutatni a megtalálásukhoz, a Moral Saints például egy rengetegszer hivatkozott filozófiai bestseller volt már akkor is; sokkal nehezebb volt viszont hozzáférni magukhoz a szövegekhez. Az Akadémia könyvtárában kellett kicédulázni a Journal of Philosophy megfelelő számát, leadni és várni az értesítést, hogy előszedték a cuccot, lehet menni helyben olvasni. A Moral Saints, jóllehet nem vágott szorosan a témámba, sok, a témámba vágó szövegnél jobban érdekelt, el is kezdtem lefordítani. Aztán 1999-ben leadtam és megvédtem a szakdolgozatomat, 2000-ben megkaptam a diplomámat és elkezdtem dolgozni a Hídépítő tervezési részlegén rajzolóként, két rajz között dolgozva majd csiszolgatva a fordításon, amíg úgy nem éreztem, hogy az összes részlet kristálytiszta nem lett, majd megmutattam Hunyónak és ennyiben hagytam.

Advertisement

Az utóbbi pár évben egyre kiábrándultabban figyelem a nem-fideszes Magyarország groteszk, újra és újra teljes kudarcba fulladó vergődését valamilyen értékelhető és érvényes társadalmi attitüd kialakítására. A legérthetetlenebbek számomra a friendly fires-ban kimúlt, nekem kedves kísérletek, ezek között is emlékezetes számomra például a Pintér Bence írására érkezett facebook-os kommentparádé Kálmán C. Györgytől és másoktól, meg a meggárgyult Parti Nagy Lajos kisstílű és elitista "klub"-ozása, amihez ideszúrom a Parti Nagy által casus belli-nek értékelt két cikket, mert mindkettő megérdemli.

A Moral Saints szépen végigtárgyalja, hogy miben áll ez az erkölcsi hübrisz és nekem még ékesebben szól arról, ami csak le-nem-írt előfeltevésként szerepel benne, hogy ez az attitüd miért tarthatatlan egy szabad társadalomban. Elérkezettnek éreztem az időt, hogy a fordítását közzétegyem itt, úgyhogy írtam Susan Wolf-nak, hogy részéről ez oké-e és oké volt. Úgyhogy íme. Ha a szakkérdéseket boncolgató részek visszariasztanak, az Erkölcsi szentek és etikai rendszerek című szakaszt kihagyhatod, bár én a helyedben nem tenném. A társadalmi kohézió kialakítása az egyén szellemi erőfeszítésével kezdődik.

Susan Wolf

Moral Saints

Nem tudom, vannak-e erkölcsi szentek. Ha léteznek is, örülök, hogy sem én, sem azok, akik számítanak nekem, nem tartoznak közéjük. Erkölcsi szent az, akinek minden cselekedete morálisan a lehető legjobb, aki morálisan a lehető legértékesebb. Jóllehet számtalan típus felelhet meg ennek a leírásnak, egyikük sem tűnik vonzó ideálnak. Talán azért nem, mert az erkölcsi szent fogalmához kapcsolható morális tökélyhez képtelenség a személyes jólét olyan modelljét társítani, melyet egy emberi lénynek racionális, jó vagy vonzó lenne követni.

Advertisement

Az erkölcsifilozófia kontextusán kívül ezek a megállapítások sokak számára nyilvánvalóak. A kontextuson belül azonban inkább kényelmetlenek. A kontextuson belül ugyanis általános az a feltételezés, hogy mindenkinek morálisan a lehető legjobbnak kell lennie, és hogy a morál kiteljesedésének útjában csak az emberi természet olyan jellegzetességei állnak, amelyekre büszkéknek lenni nincs okunk. Meggyőződésem, hogy a józan ész és néhány, filozófiai berkekben népszerű erkölcsi elmélet által közvetített ideál csak kevéssé támasztja alá ezt a feltételezést. Ha igazam van, akkor változtatásra van szükség: vagy az elméleteket kell oly módon átszabni, hogy elfogadható ideálokat állítsanak elénk, vagy – magam emellett fogok érvelni – felül kell bírálnunk elképzeléseinket arról, mit is jelent felállítani egy erkölcsi elméletet.

Ennek az írásnak a tárgya az erkölcsi szent fogalma. Egyrészt arra vagyok kiváncsi, hogy milyen is egy erkölcsi szent és miért tűnik oly kevéssé vonzónak; másrészt arra, hogy milyen szerepet játszhat egy ilyen ellentmondásos figura a morálfilozófiában. Elsőként az erkölcsi szentnek azokat a típusait veszem szemügyre, amelyek a józan ész által diktált (a továbbiakban hétköznapi) moralitásból bonthatók ki; ezután megvizsgálom, milyen viszonyban állnak ezek az utilitarista és kantiánus erkölcsi elméletekből levonható konklúziókkal; végül megpróbálom összefoglalni, hogy e megfontolások milyen implikációkkal járnak általában a morálfilozófiára nézve.

Erkölcsi szentek és józan ész

Elsőként azt mérlegeljük, hogy – preteoretikusan – mi tenne minket, a nyugati kultúrkör kortárs tagjait, erkölcsi szentekké. E cím elnyerésének egyik szükséges feltétele az lenne, hogy életünket mások (akár a társadalom egészének) jólétét előmozdítani kész elhivatottság irányítsa. Az erkölcsi szent státuszának eléréséhez két, egymással összeegyeztethetetlen út vezet aszerint, hogy milyen szerepet tölt be az elhivatottság az egyén motivációi között.

A morális szent1 életében a mások iránti elkötelezettség ugyanazt a szerepet tölti be, mint amelyet legtöbbünk életében az övénél önzőbb, vagy legalábbis morálisan kevésbé értékes érdekek játszanak. A morális szent1 számára mások jólétének elősegítése ugyanaz, mint ami legtöbbünk számára az anyagi kényelem; a szerelem; a tisztelet; az együttlét olyanokkal, akiket szeretünk, tisztelünk, vagy akiknek a társaságát élvezetesnek találjuk; vagy a lehetőség, hogy belemerüljünk döntéseink szellemi és fizikai kivitelezésébe. A morális szent1 öröme valóban mások örömében gyökerezik, így boldogan, tiszta szívvel áldozza magát másokért.

A morális szent2 számára az örömnek ugyanazok a forrásai, mint legtöbbünknek. Az teszi mégis erkölcsi szentté, hogy a morál kiemelt fontosságát felismerve figyelmét saját öröméről az erkölcs előírásaira fordítja. Az ilyen ember feláldozza saját érdekeit másokéiért és mindezt valóban áldozatként éli meg.

A két modelt aszerint különíthetjük el, hogy mi vezérli az erkölcsi szentet: ez az első esetben a szeretet, a másodikban a kötelesség. A morális szent1 a Szerető Szent, a morális szent2 a Racionális Szent.

Advertisement

A kétféle erkölcsi szent tehát az egyén motivációinak jellegében különbözik. Ám a szent nyilvános személyiségére mindennek csak korlátozott hatása van: motivációik közös irányultsága – nevezetesen az, hogy morálisan a lehető legjobbak legyenek – játsza a domináns szerepet karakterük kialakításában. Mivel a cselekedetek széles skálája lehet – azonos mértékben és maximálisan – erkölcsileg értékes, így az erkölcsi szent ideáljával a karakterek hasonlóan széles skálája egyeztethető össze. Az egyik erkölcsi szent lehet többé vagy kevésbé joviális, beszédes vagy atletikus, mint a másik. De mindezeken túl szükségképpen rendelkeznie kell azokkal a tulajdonságokkal, amelyek lehetővé teszik számára, hogy másokkal szemben a lehető legigazságosabban és legkedvesebben járjon el. A szokásos morális erényekkel kell rendelkeznie a szokásosnál sokkal nagyobb mértékben. Türelmesnek, megfontoltnak, kiegyensúlyozottnak, vendégszeretőnek, könyörületesnek kell lennie gondolataiban és tetteiben egyaránt. Meg kell tartóztatnia magát az elmarasztaló ítélkezéstől. Vigyáznia kell arra, hogy ne részesítsen előnyben senkit olyan tulajdonságai alapján, amelyek megléte az illetőn a legkevésbé sem múlnak.

Mindez sokakat arra indíthat, hogy az erkölcsi szentek hiányát környezetükben áldásnak tekintsék. Az erkölcsi szentre minden bizonnyal jellemző erények felsorolása közben alkalmasint mindenki eljut oda, hogy felmerül benne a kérdés: vajon nem túl jó-e ez az egyén, ha nem is saját jósága, de saját jóléte tekintetében. Ha valakiben – feltételezésünk szerint – valamennyi morális erény megtalálható, méghozzá a szokásosnál intenzívebben, akkor ez jó eséllyel azoknak a nem-morális erényeknek, érdekeknek és személyes karakterjegyeknek a háttérbe szorulásával vagy eltünésével jár, amelyek meglétét általában elengedhetetlennek érezzük egy egészséges, jólformált és gazdag fejlődési lehetőségeket magában rejtő személyiség kialakulásához.

Másszóval: ha az erkölcsi szent minden idejét az éhezők táplálásával, a betegek gyógyításával és jótékony célú adományok gyűjtésével tölti, akkor nyilván nem olvas viktoriánus regényeket, nem játszik oboán és nem csiszolgat a fonákján. Jóllehet e tevékenységek egyike sem sorolható a helyesen vezetett élet feltétlenül szükséges összetevői közé, ám az az élet, amelyben a személyiség lehetséges nem-morális aspektusainak egyike sem fejlődik ki, meglehetősen sivárnak tűnik.

Advertisement

Mint látható, az erkölcsi szent nem logikai, hanem gyakorlati okokból képtelen felfedezni és kifejleszteni magában a fontos nem-morális erényeket és készségeket. Léteznek ugyanakkor olyan nem-morális erények, amelyek esetében ennél többről van szó; lényegbevágó feszültség érzékelhető ezek szégyenmentes birtoklása és a szent-lét között. Ezek a nem-morális erények ellentétesek a morális lelkülettel. A cinikus, szarkasztikus bölcsesség, vagy az a humorérzék, amely elfogadja ezt a fajta bölcsességet másoktól, a tévedések és vétkek rezignált és pesszimista tudomásulvételét feltételezi. Az erkölcsi szent ezzel éppen ellentétes viselkedésre törekszik: embertársaiban a legjobbat keresi, a dolgok megjavításán mindaddig munkálkodik, míg a siker reménye teljesen el nem enyészik. Az erkölcsi szent örömét lelheti az Engedjétek hozzám egyes epizódjainak megtekintésében, de képtelen lenne valóban jól szórakozni a Marx-testvérek filmjein, vagy G.B. Shaw darabjain.

Ínyenceknek szakácskodni: az erkölcsi szent számára kivételesen bonyolult dűlőre jutni egy effajta tevékenységgel kapcsolatban, hiszen nincs érvelés, amely a paté de canard en croute elkészítésére irányuló erőfeszítések helyességét igazolná ugyanezen erőforrások valamilyen jótékonycélú felhasználásával szemben. Ha a haute cuisine-nek létezik igazolása, akkor az éppen az a döntés, hogy nem kell minden tevékenységet morálisan jobb alternatíváival szemben igazolni. Ezt a döntést az erkölcsi szent soha nem fogja meghozni. Ha az erkölcsi szenten múlik, akkor a divatszakma, a belsőépítészet, de talán még a szépművészet kultiválása is a haute cuisine sorsára jut.

Az erkölcsi szent legyen nagyon-nagyon kedves. Fontos, hogy ne legyen bántó. Aggodalomra ad okot, hogy ennek eredményeképpen mézesmázos, humortalan és nehéz felfogású személynek kell lennie.

Advertisement

Aggodalmunkat igazolva láthatjuk, ha megvizsgáljuk, hogy miféle figurák – valódiak és kitaláltak – formálják ideáljainkat. Reménykedünk benne, hogy ideálunk morálisan jó, de azt is reméljük, hogy morális jósága mellett nem-morálisan is tehetséges vagy ügyes. Vannak atléta, tudós, művész, mi több, magándetektív és rocksztár ideáljaink: elolvadunk Katharine Hepburn kecsességétől vagy Paul Newman vagányságától, vonzónak találjuk Natasa Rosztov szenvedélyes természetét. Noha nincs semmi immorális az említett karakterekben, az erkölcsi szent ideájától mégis távol állnak. Igaz, hogy ideáljainkra jellemző, hogy morális mércéjüket az átlagosnál magasabban állónak gondoljuk, de attraktivitásuk lényegi elemei mégis azok a speciális, egyenként is csodálnivaló nem-morális erények, amelyek személyiségükben dominálnak.

Az erkölcsi szent ügye akkor vész el végérvényesen, ha szemügyre veszünk néhány olyan életutat, amelyet nyilvánvalóan a morális elkötelezettség formált. Az ilyen pályát befutott személyek tulajdonságai között megnyugodva azonosítjuk azokat az egyéni beállítottságokat és különcségeket, amelyek a legkevésbé sem illeszkednek az erkölcsi tökélyről alkotott elképzeléseinkhez.

Mint ahogy eszményképeink olyan emberek, akiknek kiemelkedő nem-morális tulajdonságaihoz bizonyos morális tartás párosul, úgy erkölcsi példaképül is olyan személyeket választanánk, akik kiemelkedő erkölcsi érdemeik mellett alacsony erkölcsi értékű érdeklődési területekkel és célokkal is rendelkeznek. Röviden: az erkölcsiséget egy adott mérték feletti koncentrációban már képtelenek vagyunk elviselni.

Advertisement

"Egyszerűen az a gond, hogy bármilyen egyedi (vagy egy bizonyos tipusú) érték esetében létezik egy határ, aminél többet az adott értékből nem tudunk elviselni" – gondolhatnánk. Ha ez lenne a helyzet, akkor az eddigiek nem kizárólag az erkölcsileg elkötelezett életet élő emberre vonatkoznának, de minden olyan személyre, akinek életét valamilyen különösen erős befolyás irányítja. Az erkölcsi szent bírálata így annak megállapításában merülne ki, hogy bármely, egyetlen érték által uralt élet sem lehet teljes élet. Ez a kritika azonban erőtlen lenne: a teljes élet semmivel nem előrevalóbb érték, mint azok a morális értékek, amelyek bírálataként a teljes élet fogalmát felvetettük. Kritikámat éppen ezért nem általánosan, bármilyen értékre vonatkoztatva kell érteni: az a mód, ahogy az erkölcsi elkötelezettség uralhat egy életpályát – helyesebben az ideális életről alkotott elképzeléseinket – nem analóg a zongorista elhivatottságának jellegével, vagy azzal a késztetéssel, hogy olimpiai bajnok úszók legyünk.

Ez utóbbi célok eléréséért szenvedélyesen munkálkodó ember dönthet úgy: elhivatottsága elég erős ahhoz, hogy megérje érte feláldozni az élet által felkínált egyéb lehetőségek kibontását, hiszen felismeri, hogy ezt az áldozatot az elhivatottságának megfelelően vezetett élet megköveteli. Ezzel szemben a vágy, hogy morálisan a lehető legjobbak legyünk általában nem csupán egy a számtalan, egyidejűleg kielégíthetetlen vágyunk között, amely különlegesen erős lelki hatása révén arra ösztönöz, hogy más, gyengébb és külön-külön kevésbé vonzó vágyunk beteljesítéséről lemondjunk. Az erkölcsi tökély elérésére irányuló vágy nem erősebb-gyengébb a többinél, hanem magasabbrendű azoknál. Ha érvényre jut, nem pusztán a vágyak versenyét nyeri meg, hanem lefokozza, maga alá sorolja a többi vágyat. Másirányú érdeklődésünk feláldozása a morális elkötelezettségért jellegét tekintve inkább egy imperatívusz beteljesítése, semmint választás két egyenrangú alternatíva között.

Meglehetősen furcsának találhatjuk továbbá, hogy maga a moralitás – vagy a morális jó – oly módon szerepeljen egy uralkodó vágy tárgyaként, ahogy egyébként specifikus és egyedi célok – akár konkrét erkölcsi célok is – szoktak. Maga a morálitás nem tűnik egy szenvedély megfelelő tárgyának. Ha arra gondolunk például, hogy a Szerető Szent könnyedén és örömmel lemond egy horgászkirándulásról, a hifijéről vagy hortobágyi palacsintájáról az erkölcsi glória kedvéért, akkor ahelyett, hogy elámulnánk azon, milyen nagyon szereti a Szerető Szent az erkölcsiséget, hajlamosak vagyunk azon csodálkozni, hogy milyen kevéssé szereti a másik három dolgot. Azt juttatja eszünkbe, hogy ha ilyen könnyedén fordul el tőlük, talán fogalma sincs róla, mit jelent valóban szeretni őket. Létezik az örömnek egy olyan formája, amelynek megtapasztalására a Szerető Szent, akár természeténél fogva, akár gyakorlati okokból, úgy tűnik, képtelen. A Racionális Szent ugyanakkor megőriz bizonyos erős nem-morális vágyakat, csakhogy megtagadja magától a lehetőséget, hogy ezeknek megfelelően cselekedjen; ez nem kevésbé problémás. A Szerető Szent mintha híján lenne egy bizonyos érzékszervnek: nem látja meg, hogy milyen örömöket kínál a világ. A Racionális Szentnek megvan ez az érzékszerve: lát, de ellenáll; az ő baja más: talán patológikusan fél az elkárhozástól, vagy olyan szélsőséges önutálattól szenved, amely megakadályozza abban, hogy élvezze, ami élvezhető.

Advertisement

Az erkölcsi szent élete, mint ideál, nem egyszerűen azért visszatetsző, mert a moralitás minden mértéken felül uralja. Elfogadhatatlanabb, hogy a hétköznapi ember tárgyakra, cselekvésekre és eseményekre vonatkozó konkrét és közvetlen vágyainak – amelyek összeegyeztethetetlenek az erkölcsi tökélyre törekvéssel – egyéni döntéssel elhatározott feláldozása helyett azok eltávolítását, elfolytását vagy lefokozását kívánja. Különösen nyugtalanító az a mód, ahogy az erkölcsi szent esetében a moralitás a személyiséget uralni hajlamos: megköveteli, hogy lemondjunk azonosítható, személyes "én"-ünkről, vagy egyenesen tagadjuk annak létezését.

Ez a felkavaró vonás nem kizárólag az erkölcsi szent sajátja: a vallási ideálok egyes típusai és – némiképp paradox módon – az öntudatos egoista ugyancsak rendelkezik ezekkel a jellemzőkkel. Nem véletlen, hogy azokat a világszemléleteket, amelyek a vallási és az egoista ideálban testesülnek meg, szokás szintén "moralitás"-nak nevezni. Az sem véletlen, hogy ezeket az ideálokat teljesen magától értetődően fanatikusnak tartjuk. Az erkölcsi szenttől a vallási és az egoista fanatikus annyiban különbözik, hogy utóbbiak nem tölthetik be a személyes eszmény szerepét: ezekkel a típusokkal olyan célokat társítunk, amelyek beteljesítése egyértelműen erkölcstelen. Inkább azon lehet csodálkozni, hogy a vallásin és az egoistán kívül létezik erkölcsi fanatizmus is.

Felmerülhet az az ellenvetés, hogy igazságtalanul bántam a hétköznapi erkölccsel ("common-sense morality"): talán nem is tartjuk az erkölcsi szent elengedhetetlen ismertetőjegyének, hogy visszataszító ájtatosmanó, vagy hogy rögeszmés aszkéta legyen. Mi több, az említett személyes, nem-morális karakterjegyek birtoklása és az erkölcsi szent mivolt logikailag egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek. Mások hibáit és gyengeségeit észrevenni, vagy felismerni és elfogadni nem-morális készségeket morálisan semmiképpen sem helytelen. Az sem erkölcstelen, ha túlfűtött MTK-drukkerek vagyunk, ha sóvárgunk a kaviár után, vagy ha ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy kiváló csellistává fejlesszük magunkat. Kellő képzelőerővel könnyen kiötölhetünk olyan eseményeket és cselekményeket, amelyekben felbukkannak az említett személyiségjegyek, mégis harmonikusan illeszkedhetnek egy erkölcsi szent élettörténetébe.

Advertisement

Ha valaki aránylag magas életkorban válik erkölcsi szentté, előfordulhat, hogy képes korábban kifejlesztett képességeit erkölcsi irányba fordítani. Megeshet, hogy az Alfa Magzatvédő Egyesület megsegítésére szánt adomány bebiztosításához csak egy "nagy csatában elvesztett" teniszpartira van szükség. Talán kivételes művészi tehetségünk babusgatásán át vezet az út ahhoz, hogy a lehető leghasznosabban vegyünk részt társadalmunk felvirágoztatásában. Még az is elképzelhető, hogy valaki kizárólag az erkölcs szolgálatára koncentrálva "véletlenül" lesz részese különböző nem-morális örömöknek és "véletlenül" sajátít el vagy fedez fel bizonyos képességeket. Képzeljük el az alábbi helyzeteket: valaki áldozatot hoz azzal, hogy beáll kosarazni, mert nincs ki a tíz ember, majd kiderül, hogy kitünő a labdaérzéke; az atomenergia felhasználását ellenző aktivista ügye előmozdítása érdekében elfogadja egy befolyásos ember ebédmeghívását a Csalogány 21-be és elmerül az ízek és illatok élvezetében. Világos, hogy az ezekből a tevékenységekből származó örömök bojkottálása önmagában nem jár erkölcsi nyereséggel. Az erkölcsi szent, valamiféle szerencsés véletlen folytán, felfedezhet magában nem-morális erényeket, amelyeket felhasználhat morális céljai eléréséhez; de ezeket a képességeket nem fejlesztgetheti pusztán önmagukért, mint az emberi jólét előmozdításának önálló, a morális készségektől független eszközeit.

Emlékeztetőül: abból, hogy a nem-morális készségek birtoklása és az erkölcsi szent mivolt között bizonyos feszültséget érzékelünk, nem következik, hogy e készségek birtoklása erkölcstelen lenne. A hétköznapi erkölcs ugyanis nem követeli meg, hogy erkölcsi szentek legyünk. Ha valaki mégis erkölcsi szent szeretne lenni, akkor le kell mondania nem-morális készségeiről; és ez, hétköznapi értékeinket (common-sense values) alapul véve, elegendő ok arra, hogy ne akarjunk erkölcsi szentek lenni.

Előfordulhat, hogy egyesek még mindig kétkedve méregetik érvelésemet és a levont következtetéseket, mondván: abból, hogy az erkölcsi szent különféle típusai nem kifejezetten vonzóak, még nem következik, hogy ideálnak is alkamatlanok. Talán azért nem vonzóak, mert kellemetlen érzést keltenek bennünk: kiemelik gyengeségeinket, hibáinkat és fogyatékosságainkat. Ha így áll a dolog, akkor nem az erkölcsi szentre jellemző karakterjegyeket, hanem saját, az erkölcsi szenttől oly távol álló személyiségünket kell kritika tárgyává tennünk.

Advertisement

Egészen bizonyos, hogy elutasító magatartásunkat motiváló számtalan ok között néhány olyan is akad, amelyek az önbírálattal szembeni viszolygásunkból erednek, vagy amelyek arra vezethetők vissza, hogy nem vagyunk hajlandóak feladni azokat a tevékenységeinket és érdeklődéseinket, amelyek valódi örömet okoznak nekünk. Eddigi megfontolásaink szolgálhatnak mentségül arra, hogy nem vagyunk erkölcsi szentek, de nem adnak alapot az erkölcsi szent, mint eszmény, elutasításához. Mindeddig abból indultunk ki, hogy természetünk egoista-hedonista vonásai vonzóak számunkra, így annak a következtetésnek a levonása, hogy az erkölcsi szent alkalmatlan eszménynek, a legjobb esetben is a kérdés megkerülése, rosszabb esetben pedig természetünk olyan vonásainak felmagasztalása, melyeket inkább szégyelnünk lenne helyes.

Az erkölcsi szent ugyan nélkülözni kénytelen olyan személyiségjegyeket, amelyek bennünk megvannak és amelyeket szivesen birtoklunk, ám ez önmagában még nem elegendő ok az erkölcsi szent, mint eszmény elvetésére. Ezen személyiségjegyek némelyike azonban tulajdonság, ezeket szeretnünk kell (ought); és ez bizony már elégséges alap az erkölcsi szent eszményének elutasításához, más ideálokkal való helyettesítéséhez. Másszóval: az erkölcsi szentből hiányzó tulajdonságok között erényeket, jóllehet nem-morális erényeket, is találunk. Hofi, Koncz Zsuzsa, vagy a veszprémi Villa Medici főszakácsa olyan lenyügöző képességekkel rendelkezik, amelyek elismerése nem pusztán megengedett, de határozottan helyénvaló. Az egyéni kiválóság legkülönbözőbb formáit csodálni és az adott személyiségjegyek kialakítására törekedni értékes és megvalósításra érdemes cél. Ha e képességek kifejlesztését propagáljuk, akkor az emberi cselekvés nem-morális motivációi mellett állunk ki. Amikor arra gondolunk, hogy bárki számára jó, ha olyan eszményt követ, amelyben központi szerep jut az ezekkel a képességekkel összefüggő értékeknek és érdekeknek, akkor implicit módon olyan ideálok morális jóságát ismerjük el, amelyek az erkölcsi szenttel, mint eszménnyel, összeegyeztethetetlenek. Amikor azt állítjuk, hogy bárkinek legalább olyan jó – vagy még jobb – az ezeket a képességeket magukban foglaló ideálokat követni, mint az erkölcsi szent eszményét, akkor annak a meggyőződésünknek adunk hangot, amely szerint jó, hogy nem vagyunk erkölcsi szentek.

Erkölcsi szentek és etikai rendszerek

Kísérletet tettem az erkölcsi szent két típusának bemutatására: megpróbáltam megfogalmazni, hogy mit tart napjainkban az erkölcsi szent ideájáról a hétköznapi erkölcs. Arra a megállapításomra, hogy a hétköznapi moralitásban az erkölcsi szent fogalma csak korlátozottan vonzó, talán egyenesen elfogadhatatlan ideál, az "annál rosszabb a hétköznapi erkölcsre nézve" kézenfekvő válasznak tűnhet. Végső soron általános az a vélemény, hogy az erkölcsfilozófia egyik célja a hétköznapi erkölcs korrekciója-tökéletesítése. Mindezidáig érintetlenül hagytuk azt a kérdést, hogy vajon az erkölcsi szent milyen mghatározásaival élnek korunk legelterjedtebb etikai elméletei.

Advertisement

Utilitarista írásokat átfutva a Szerető Szent képe rajzolódik ki elöttünk, a kantiánus írásokból inkább a Racionális Szent alakja tűnik elő. Utilitaristánk, a boldogság elkötelezettjeként, nyilván a Szerető Szentet részesítené előnyben a Racionális Szenttel szemben, hiszen az elöbbi sokkal boldogabb ember, mint az utóbbi. A kantiánus, aki az értelemre koncentrál, mindkét típust elfogadhatónak találhatja. Mégis, mivel mindkét modellt a hétköznapi erkölcsből bontottuk ki, mindkettő utilitarista és kantiánus intuíciók keverékéből áll. Felmerül a kérdés, hogy az erkölcsi szent egyik vagy másik típusát valóban magáénak érezné-e akár a kantiánus, akár az utilitarista nézetek elkötelezettje.

Biztosak lehetünk abban, hogy az utilitarista nem vonja kétségbe az önmegvalósítás fontosságát. Biztosan nem ellenzi azoknak az érdekeknek, tehetségeknek és más vonzó képességeknek a kifejlesztését, amelyekkel a korábbiak szerint az erkölcsi szent nem rendelkezik. Mi több, ha képesek vagyunk a szóbanforgó személyiségjegyeket magunkban vagy másokban kifejleszteni, azzal számottevően növeljük az utilitarista kalkulációk egyenlegét, hiszen ezek a karakterjegyek általában mind tulajdonosukat, mind a vele kapcsolatba kerülőket nagyobb boldogsághoz juttatják.

Mindebből arra következtethetünk, hogy az utilitarista nem fogja az erkölcsi szentet, mint egyetemes eszményt támogatni. Egy olyan világban, amelyben mindenki, vagy legalábbis az emberek nagy többsége erkölcsi szentként él (vagy akár csak törekszik arra, hogy erkölcsi szentként éljen), alkalmasint jóval kevesebb boldogság található, mint egy olyanban, amelyben az emberek eszmények sokaságát valósítják meg, köztük különböző személyes és nem-morális értékeket hangsúlyozó ideálokat is. Pragmatikus szempontok hasonló következtetésekhez vezetnek. Ha az utilitarista a lehető legtöbb emberre szeretne hatással lenni a mind nagyobb s nagyobb boldogság elérése érdekében, akkor jobban teszi, ha olyan boldogság-generáló tevékenységekre buzdítja őket, amelyek vonzóak és egy hétköznapi ember számára is elérhetőek.

Advertisement

De akkor miféle eszményt követne az elkötelezett utilitarista? Utilitarizmusa következtében a legnagyobb általános boldogság elérésére kell törekednie, és ez, úgy tűnik, az erkölcsi szent ideáljának elfogadásához fogja vezetni.

Egyesek úgy érezhetik, hogy a fenti érvelés alkalmas lehet annak igazolására, hogy az elkötelezett utilitaristának fel kell adnia utilitarizmusát. Ha az erkölcsi szent – és környezete – boldogtalanabb, mint azok, akik más ideálokat követnek, akkor úgy érhetünk el nagyobb boldogságösszeget, ha nem törekszünk a totális boldogság létrehozására. Világunk empírikus adottságait számbavéve azonban ez az érvelés nem túl meggyőző. A gazdag és kiegyensúlyozott élet által önmagunk és szűk környezetünk számára biztosítható maximális boldogság-növekmény ugyanis összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a betegek, elnyomottak, éhezők és hajléktalanok istápolásából származó, a társadalom egészét érintő általános boldogság bármilyen kismértékű kiteljesedése. Az efféle elkötelezettség persze pszichológiailag korlátozott: egy határon túl nem mélyíthető a téboly kockázata nélkül; ugyanakkor be kell látnunk, hogy pszichológiai adottságaink nem mindig válnak személyes ideáljaink dicsőségére.

Az elkötelezett utilitaristát az erkölcsi szent visszataszító volta nem győzi meg arról, hogy fel kell adnia utilitarizmusát; legfeljebb arról, hogy mély morális elhivatottságát nem kell feltétlenül a homlokára írnia. Az elkötelezett utilitarista, ha egy mód van rá, igyekszik elkerülni, hogy a környezetében lévők kellemetlenül érezzék magukat. Viselkedésével nem sugározza az "erkölcsösebb tenálad" üzenetét; nem akarja elfojtani embertársai képességét arra, hogy jólérezzék magukat. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy az elkötelezett utilitarista társasága talán kevésbé émelyítő, mint az erkölcsi szenté. Ám minél elviselhetőbbé varázsoljuk az elkötelezett utilitarista társasági megjelenését, úgy válik személyisége, gondolkodása és viselkedése mind álszentebbé és leereszkedőbbé.

Advertisement

Azok az észrevételek, amelyeket a hétköznapi erkölcs "szent" fogalma ellen felhoztam, ha nem is követelik meg az utilitarista elvek feladását és nem is kényszerítik az utilitaristát arra, hogy tőle idegen érdekeket és értékeléseket hazudjon sajátjának, mégis befolyásolni fogják elképzeléseit a követendő eszményt illetően. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy abban az esetben, ha bizonyos nem-morális célok és tevékenységek szigorú energia- és időbeosztás szerinti űzését elfogadhatónak tartjuk, alkalmasabbá válunk az általános jólét előmozdítására, mint abban az esetben, ha nem hajlunk az efféle engedményekre. A nem-morális tevékenykedésből származó öröm mindaddig összebékíthető az utilitarista elkötelezettséggel, amíg megvan bennünk a késztetés, hogy a tevékenységet felfüggesszük, ha az a közérdekkel ellentétessé válik.

A Szerető Szentről az utilitarizmus által sugallt első benyomások ezzel némiképp finomodtak, de alapvetően nem változtak meg. A rendelkezésre álló idő és energia szabta korlátok ugyanis adottak, így a nem-morális tevékenységek állandó vizsgálata – hogy az említett feltételnek megfelelnek-e – nemcsak a nem-morális célok, érdekek és tevékenységek körét szűkíti, de azok minőségét is hátrányosan érinti: a tudatos utilitarista ezeket csupán erőtlen és kissé különc passzióknak tekintheti, amelyeknek csak feltételesen hódolhat. Mi több, a tudatos utilitarista az élet efféle "erkölcsön kívüli" aspektusait nem élvezheti ugyanazon a módon, ahogyan kevésbé erkölcsös ideáljainkban játszott szerepük alapján élveznie lehetne.

Nem azt kifogásolom, hogy az utilitarista életének nem-morális aspektusait valamilyen célt szolgáló eszközökként kénytelen értékelni, hiszen a nem-morális tevékenykedésből származó örömök nem eszközei, hanem részei az általános boldogságnak. Az utilitarista annyiban és annyira tekinti ezeket az aspektusokat értékesnek, amennyiben és amennyire azok az általános boldogságot elősegítik. Az utilitarista értékelést, amelynek vezérfonala a "mennyiben járul ez hozzá az általános boldogság növekedéséhez?" kérdésre adott válasz, a nem-utilitaristák által preferált, a variációk igen széles skáláját felölelő értékelésekkel kell szembeállítanunk. Egyesek az irodalomban az emberi természet rejtelmeit kutató-feltáró hajlamot kedvelik; mások azért vannak oda a rózsatermesztésért, mert a rózsákat szép és különlegesen finom teremtményeknek látják. Igaz lehet, hogy az említett foglalatosságok boldogság-generáló hatását éppen kihangsúlyozott tulajdonságaik biztosítják. A nem-utilitarista azonban nem erre koncentrál. Ha ugyanis ezekért a közvetlenül elérhető kellemes tulajdonságaikért értékelünk nagyra valamilyen tevékenységet, akkor alkalmasint nem leszünk hajlandóak lemondani róluk más, az általános boldogságot esetleg sikeresebben elősegítő cselekedetek kedvéért. Úgy tűnik, hogy az említett tevékenységek nem azért értékelendők, mert boldogság-generálók, hanem azért okoznak boldogságot, mert bizonyos egyedi tulajdonságaikat nagyra értékeljük.

Advertisement

Az élet nem kifejezetten erkölcsi aspektusait utilitarista módszerrel értékelve az utilitarista – Bernard Williams megfogalmazása szerint – a szükségesnél éppen eggyel több szemponttal szembesül. Jelzésértékű, hogy az utilitarista rendszerében az élet nem-morális aspektusai zavartkeltően feleslegesek: ez a kérdéses aspektusok felületes és kiüresedett felfogásáról árulkodik. Így azonban az utilitarista által követhető ideálok túl közeli rokonságba kerülnek az erkölcsi szent hétköznapi fogalmával ahhoz, hogy az erkölcsi szenttel szemben felhozott érvek az utilitarista ideálokkal kapcsolatban érvényüket veszítsék.

A kantiánus ideálok hasonló elemzését ennél bonyolutabb feladatnak látom.

Az erkölcsös cselekvés kantiánus kritériumát a kategórikus imperatívusz követése jelenti. Erkölcsileg helyesen cselekszünk, ha fenntartás nélkül akarni tudjuk, hogy a tettünket irányító maxima univerzális erkölcsi törvénnyé váljon; s mindezt nem holmi patológikus vágyakozás, hanem az erkölcsi törvény iránti tisztelet folyományaként tesszük. A kategórikus imperatívusz másik közkeletű megfogalmazása szerint erkölcsösen járunk el, ha embertársainkat célokként és nem eszközökként kezeljük. A kantiánus tehát valamilyen mértékig a jóindulat és a fair play elkötelezettje. Ugyanakkor bizonyosan nem akarjuk, hogy mindenki morális szentként viselkedjen; mások célként kezelése aligha jelent egyet saját érdekeink szem elött tartásának és érvényesítésének felfüggesztésével. A kanti doktrina egyik értelmezése alapján tehát az erkölcsi tökélyt bizonyos kétoldalú megállapodások körülményektől független tiszteletben tartásával érhetjük el. A kanti elmélet ebben az értelmezésben nem ad a kívánatos személyes ideálról az erkölcsi szent felvázolt fogalmával összevethető koncepciót.

Advertisement

Ugyanakkor Kant maga írja, hogy kötelességünk a jóindulat: nemcsak lehetővé kell tennünk mások számára, hogy saját érdekeiket kövessék, hanem érdekeiket magunkévá is kell tennünk. Mi több, magunkkal szemben legfőbb kötelességünk, hogy morális és emberi tökéletesedésünket elősegítsük. Az egyén életére gyakorolt hatásuk mértékét illetően ezek a kötelességek nem korlátozottak. Amennyiben aszerint nevezünk egy adott tettet többé vagy kevésbé erkölcsösnek, hogy a tett motivációi az említett kötelességekből eredeztethetők, akkor jogosan feltételezzük, hogy minnél több kötelességszerű cselekedetet hajtunk végre, annál erkölcsösebbek vagyunk. Az erkölcsről Kant úgy nyilatkozik, hogy az "megközelíthetetlen eszmény, hiszen kötelességünk éppen abban áll, hogy folyamatosan elérésére törekedjünk". Ezen értelmezés szerint a kantiánus erkölcsi szent karakterét, a korábban jellemzett erkölcsi szentekéhez hasonlóan, az erkölcsösségre törekvés uralja.

Melyik értelmezést fogadjuk el? A válasz azon dől el, hogy miképpen helyezzük el és értelmezzük a tökéletlen kötelességeket a kanti erkölcstanon belül. Magam nem választanék a két értelmezés között, inkább röviden ismertetem őket.

A kantiánus erkölcsi szentre (lásd a másodikként ismertetett értelmezést) érvényesek azok az észrevételek, amelyeket a különböző erkölcsi szent tipusok kritikájaként korábban megfogalmaztam. Jóllehet a kantiánus szent más cselekedeteket köteles megtenni vagy elkerülni, mint utilitarista társa, erős a gyanúm, hogy a kantiánus szent számára elfogadható viselkedésminták köre ettől még a kívánatosnál jobban korlátozott. Sőt, a kantiánus szent tetteit és karakterének fejlesztésre érdemesített részeit az utilitaristához hasonló módon látja és igazolja: szemlélete "a szükségesnél éppen eggyel több szempont"-tal szembesíti. Ahogy az utilitarista kizárólag az "általános boldogság előmozdítása" alapján ítélheti meg cselekedeteit és jellemvonásait, úgy a kantiánus értékelés egyetlen kritériuma, hogy a szóban forgó tettek és tulajdonságok a morális törvény iránti tisztelet megnyilvánulásai-e, vagy sem. Energiáink szellemi, fizikai vagy művészi tökéletesedésre fordítása annyiban lehet erkölcsös – ha lehet egyáltalán –, amennyiben az emberi méltóság – melynek fajunk valamennyi egyede a tiszta gyakorlati ész birtoklása révén birtokosa – iránti tiszteletből fakad. Annyi bizonyos, hogy ez jó és nemes motiváció. Ám aligha számítunk felbukkanására, amikor arra vagyunk kiváncsiak, hogy miért akar valaki olyan jól táncolni, mint Fred Astaire, jól festeni, mint Picasso, vagy miért törekszik a parciális differenciálegyenletek témakörében felmerülő probléma megoldására.

Advertisement

Az erkölcsi szent valamennyi tipusával szemben felhozható alapproléma az, hogy képviselőjét egyetlen, minden más értéket maga alá rendelő érték irányítja. Úgy tűnhet, hogy az elsőként vázolt Kant-értelmezés, amely a kötelezettségek szigorúan definiált, de véges halmazát adja, elfogadhatóbb moralitással szolgál. Eszerint morálisan a lehető legjobbak vagyunk mindaddig, amíg energiáink meghatározott, véges részét altruista célok megvalósítására és lelki-fizikai egészségünk fenntartására fordítjuk, ugyanakkor emellett saját, erkölcstől független céljaink és érdekeink alapján cselekszünk, és ezek megítélésekor nem kívánunk átlépni bizonyos határokat (nevezzük ezt az értelmezést felülről korlátos moralitásnak). A kantianizmus fenti értelmezésének javára irandó, hogy – amennyiben az elfogadható erkölcsi elmélet feltételének tekintjük, hogy a parancsainak szóló maximális elkötelezettség kifejlesztését mind magunkban, mind a környezetünkben élőkben teljes szivünkkel támogassuk – előírásait a tökéletesen erkölcsös cselekvő anélkül teljesítheti, hogy fel kellene adnia személyiségét.

Ám még ez az ugyancsak korlátozottan értett moralitás – ha komolyan is tudnánk venni, hogy a kanti elmélethez bármi köze van – sem hagyja jóvá feltétel nélkül az általam védelmezett nem-morális eszmények követését. Kant egyértelmű a "részvétlenség és önművelés kötelezettségei"-nek tartalmát illetően: kötelesek vagyunk biztosítani, hogy érzelmeink-indulataink intezitása semmiképpen se veszélyeztesse a higgadt és gyakorlatias megfontolást, szenvedélyeink, hevességük révén, ne vegyék át az irányítást pártatlan és racionális énünktől. Ha kötelesek vagyunk bizonyos személyekkel és ügyekkel szembeni elkötelezettségeinket meghatározott keretek között tartani, akkor ezeket a személyeket és ügyeket nem kezelhetjük értékükön, azok szükségképpen jelentéktelenebb szerepkörbe szorulnak.

Ha megvizsgáljuk a felülről korlátos moralitásnak azt a tulajdonságát, amelyről nevét kapta és amely lehetővé tette, hogy a kantiánust másként, mint erkölcsi szentként is elképzelhessük, az iméntinél súlyosabb ellenvetéshez jutunk. Az erkölcsös életre törekvés képességét lehatárolva nem egyszerűen a jóindulat és igazságosság egy adott mértéket meghaladó követésének morális szükségességét, hanem egyenesen morális jóságát tagadjuk. Egyet jelent ez annak kétségbevonásával, hogy lehetséges morálisan többet és jobban cselekedni, mint amit kötelezettségek adott, véges halmaza megkövetel. Korábban megállapítottuk, hogy a mindent átitató moralitás szerint élő erkölcsi szent nem különösebben egészséges vagy vonzó eszmény, ebből azonban nem következik az a meglehetősen perverz elképzelés, hogy az erkölcsi szentek, ha léteznének, ne lennének a maguk módján kivételesen nemes és csodálatraméltó emberek. Azon meggyőződésem ellenére, hogy szerintem legalább annyira racionális Katharine Hepburn-t vagy Kásás Zoltánt példaképül választani, mint Teréz anyát, abszurd lenne tagadni, hogy Teréz anya morálisan mindkettejüknél jobb ember.

Advertisement

A felülről korlátos moralitást kétféleképpen tudom elképzelni. Egyrészt gondolhatjuk azt, hogy altruizmus és pártatlanság pozitív morális értékek, de csak annyiban erkölcsösek, amennyiben egy bizonyos megszabott mértéken túl már nem irányítják viselkedésünket. Másrészt vélekedhetünk úgy, hogy ezek a pozitív értékek csak véletlenszerűen kapcsolódnak az erkölcsösséghez, annak lényege máshol keresendő: például az iratlan társadalmi szabályokban, vagy elkötelezett racionalizmusunk felismerésében. Az első megközelítés szerint az altruizmusnak vagy az igazságosság és pártatlanság iránti elkötelezettségnek létezik egy felső határértéke, amelyet meghaladó mértékű altruizmus vagy pártatlanság az erkölcsi dicséretre már érdemtelen. Csakhogy elfogadhatatlanul önkényesnek és mesterségesnek tűnik, ha ezt a határértéket alacsonyabban szabjuk meg, semmint az altruista azoknál rosszabb helyzetbe kerüljön, akiknek érdekében eljár. A második elképzelés alapján az említett pozitív értékek nem részei a moralitásnak. Így viszont a jóakarat bármilyen gyengéd és nagylelkű megnyilvánulását sem tekinthetjük a moralitás természetes és ésszerű kiterjesztésének, mindemellett motivációink és céljaink meghatározásához és értékeléséhez rideg és túlontúl önző szempontot választunk.

Az a morálfilozófia, amely nem hordozza a mindent átitató moralitás szerint élő erkölcsi szent eszményét, hamis és természetellenes korlátokat szab a morálisan jó cselekvésnek és az erkölcsi érdem elnyerésének. Éppen ezért korábban felsorakoztatott érveim döféspontja az a konklúzió, hogy amennyiben az adott morálfilozófiában létezik az erkölcsi szent eszménye, azt nem kifejezetten vonzó, ésszerű vagy egészséges követni. Az itt körvonalazódó dilemmának, úgy tűnik, nincsen magától értetődő megoldása. Amellett fogok érvelni, hogy – a látszat ellenére – a dilemma nem feloldhatatlan. Mielött nekifognék, röviden vázolok egy másik megközelítést, amelyet alkalmasint azok választanának, akiket meggyőztek az eddig leírtak.

Ha az utilitarizmust és kantianizmust illető észrevételeimet az erkölcs tartalmát érintő implicit kritikaként fogjuk fel, szinte magától adódó megoldás az erkölcs tartalmára vonatkozó elképzeléseink felülvizsgálata. Így észrevételeim a morálfilozófia arisztoteliánus vagy Nietzsche által javasolt megközelítése melletti érvelésnek tekinthetők. Ez a szemléleti váltás azzal járna, hogy kénytelenek lennénk kiterjeszteni, vagy egyenesen lecserélni elképzeléseinket arról, hogy bizonyos karakterjegyeket erkölcsi vétkeknek, bizonyos érdekeket erkölcsi érdekeknek tartunk-e. Az egyéni állóképességet, a kreativitást vagy a stílusérzéket a morális személyiséget létrehozó jellemvonásnak kinevezve nehézség nélkül kreálhatunk a kantiánus vagy utilitarista eszménnyel összeegyeztethetetlen, azoknál alkalmasint sokkal vonzóbb ideált. Erkölcsfogalmunkat így átszabva az eleddig erkölcsi szentnek titulált tipusról rövid úton kiderülne, hogy még erkölcsileg is hitványabb jónéhány vonzóbb és érdekesebb embertársunknál.

Advertisement

Valószínűtlen azonban, hogy ezzel a megközelítéssel feloldhatnánk dilemmánkat; ha másért nem, hát azért, mert kétséges, hogy egyetlen – vagy ésszerűen kis számú – szubsztanciális eszmény képes lenne felölelni mindazon lehetséges módszerek teljes spektrumát, amelyeket alkalmazva erkölcsi dicséretre méltó módon teljesíthetjük ki képességeinket és hozhatunk létre különböző személyes és közjavakat. Mégha elő is állíthatnánk a valamennyi lehetséges és helyeselhető életvezetési módszer összességét egybefoglaló karakterizációt, komoly érvek szólnak amellett, hogy ezt a karakterizációt ne illesszük a moralitás kereteibe. Hiszen erkölcsileg jónak titulálva egyes jellemvonásokat vagy cselekedeteket egyszersmind értelmesnek minősítjük a szóban forgó jellemvonás kifejlesztését és az adott cselekvés űzését. Az erkölcsi szentről adott kritikám azonban ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a rendkívül értékes tulajdonságok és cselekedetek közül, amelyeket az ember élete során kiteljesít és véghezvisz, néhányat remélhetőleg nem erkölcsi megfontolások alapján választ. Másszóval, bármilyen rugalmasan határozzuk is meg azt a viselkedést koordinálni hivatott szabályrendszert, amit moralitásnak nevezünk, bármennyire gazdagnak képzeljük is az ennek tökéletesen megfelelő életutat, még mindig ésszerű azt remélnünk, hogy az emberek nem az erkölcsi jó absztrakt és személytelen ideája szerint rendezik be életüket.

Felismerve, hogy az erkölcs nem tölt be a viselkedést teljeskörűen szabályozó szerepet, jó okunk van fenntartani a morális és nemmorális erények, értékek és érdekek osztályozására vonatkozó, kétségkívül homályos intuícióinkat. A modern korban az egyéni élet azon aspektusait vonjuk elsősorban erkölcsi megítélés alá, amelyek az illető ellenőrzése alatt állnak és amelyek alkalmasint számottevő hatással bírnak a többi emberre. Ezek lényeges megszorítások az erkölcs hagyományosan mindenre kiterjedő értelmezéséhez képest. Még ha felelősségteljes emberek képesek is lennének egyezségre jutni pl. a jó ízlés tartalmát vagy az anyagi jólét egészséges mértékét illetően, helytelennek tűnik megkövetelni, hogy ezt mindenki magáévá tegye, még helytelenebbnek elítélni azt, aki ehhez nem képes vagy nem hajlandó alkalmazkodni.

Hogyan reagáljunk arra a tényre, hogy a kortárs elméletek által közvetített erkölcsi eszmények oly kevéssé vonzóak? Mindeddig kétféle reakció ellen érveltem: nem javasolhatunk elfogadhatóbb ideálokkal kecsegtető alternatív elméleteket, és nem értelmezhetjük úgy a meglévőket, mintha semmilyen eszményt sem közvetítenének. A korábban feloldhatatlannak titulált dilemma megoldásához egyszerűen annyit kell elfogadnunk, hogy az erkölcsi eszmények nem a legjobb személyes ideálok és nincs is rá szükség, hogy azok legyenek. Korábban szó volt arról, hogy milyen következményekkel jár, ha azt tekintjük az adekvát erkölcsi elmélet kritériumának, hogy teljes vállszélességgel tudjuk-e támogatni a törvényeinek szóló maximális elkötelezettség kialakulását magunkban és másokban. Ezt a gondolatmenetet továbbszőve, úgy tűnik, inkább a kritérium megalapozottságáról ébredhetnek bennünk kétségek, semmint a kritérium szerint inadekvátnak minősíthető elméletekről. Világunk empirikus adottságait figyelembe véve számomra erkölcsi ténynek tűnik, hogy korlátlan lehetőségeink vannak morálisan jónak lenni és morálisan jót cselekedni. Csakhogy ez nem összeegyeztethetetlen azzal a sokkal kevésbé erkölcsi ténnyel, hogy erős, ellenállhatatlan és nem is különösebben önző indokaink vannak úgy dönteni, hogy nem szenteljük magunkat ezen lehetőségek valóra váltásának.

Advertisement

Nem bírálom sem a kantianizmust, sem az utilitarizmust. Az elmondottak éppen annyira vonatkoznak a kortárs erkölcsfilozófiai munkákra, mint e munkák bírálóira, akik egyaránt kimutatják a következetes utilitarista és a következetes kantiánus különféle tévedéseit. Bírálatuk mögött – kimondva-kimondatlanul – az a feltevés rejlik, hogy ezek a tévedések megmutatják, mi a gond az utilitarizmussal a kantianizmussal szemben, vagy a kantianizmussal az utilitarizmussal szemben, vagy mindkettővel valamilyen harmadik típusú erkölcsi elmélettel szemben. Az eddigiekben amellett érveltem, hogy e feltevés megalapozottsága korántsem biztosított. Egy morális elmélet nagymesterének tévedései nem szükségképpen tükrözik az elmélet tartalmi részének téves megállapításait.

Erkölcsi szentek és morálfilozófia

Nem állt szándékomban megbélyegezni az erkölcsi szentet sajnálatosan kellemtelen és szükségképpen hiányzó vonzó tulajdonságainak bemutatásával. Azt kívántam inkább demonstrálni, hogy az erkölcsi szent eszménye nem alkalmas minta az egyéb ideálok értékeléséhez és megalapozásához. Erkölcsi jóságunk tökéletlenségének felismerése nem kell, hogy védekező szellemi alapállásba kényszerítsen minket. Félrevezető lenne azt állítani, hogy megengedett olyan életet élni, amelyben a kitűzött célok, kapcsolatok, tettek és érdekek erkölcsileg nem maximálisan jók, hiszen életünk nagyobbrészt mentes az engedélykérés kötelezettségétől. Céljaink igazolását szolgáló nemmorális indokaink nem mentegetődzések vagy kifogások, hanem pozitív, értelmes megfontolások, amelyek nem más, felülkerekedéssel fenyegető morális indítékokkal szemben, hanem saját jogon léteznek. Másszóval: lehet valaki tökéletesen lenyűgöző anélkül, hogy tökéletesen erkölcsös lenne.

Advertisement

Ez a felismerés olyan nézőpontot feltételez, amely a kortárs (es nem kortars) morálfilozófiából általában hiányzik. Az ebből a nézőpontból tehető ítéletek sem nem morálisak, sem nem egoisták. Az arról szóló értékelések, hogy a fejlődés milyen útjai jók az egyén számára, az erkölcsi ítéletekhez hasonlóan az egyén aktuális vágyain, érdekein és értékein túli nézőpontból születnek; ebből következően – szintén morális társaikhoz hasonlóan – bizonyos objektivitással, de legalábbis egy minden racionális és jó felfogóképességű egyén által elfogadható megalapozottsággal bírnak. Ugyanakkor – az erkölcsi ítéletekkel ellentétben – az a "jó", amivel ezek az értékelések operálnak nem a mindenkire, hanem magára az egyénre vonatkozó "jó".

Mégsem nevezhetjük ezt a fajta értékelést egoistának, hiszen nem arra vonatkozik, hogy milyen életvezetés áll az egyén érdekében, hanem arra, hogy az egyénnek miféle érdekekkel jó rendelkeznie. Az egyénnek nem szükségképpen érdeke, hogy objektiv mércével mérve "jó" érdekekkel bírjon. A Szerető Szent esetében, akinek érdekei azonosan egybeesnek az erkölcsi érdekekkel, az erkölcs és a racionális önérdek által diktált maximák ugyanazok. Mégis hangsúlyozni kívánom, hogy jó okunk van lemondani erről az ideálról.

Az erkölcsi nézőpontot annak a gyakorlati következményekkel bíró ténynek a felismerésekor választjuk, mely szerint egyetlen személy vagyunk a többi száz- és százezer közül, akik hozzánk hasonlóan valóságosak és az életben elérhető javakra hozzánk hasonlóan érdemesek. Ennek a felismerésnek valamilyen módon tükröződnie kell tetteinkben és elhatározásainkban. A különféle erkölcsi elméletek számos alternatív választ adnak arra a kérdésre, hogy milyen cselekedetek és szándékok lehetnek ennek a felismerésnek a legjobb vagy leghelyénvalóbb kifejezései. Ezt rendszerint a különböző tettek és körülmények megítélésére és összevetésére alkalmas módszerek ismertetésével teszik, elősegítve az ágens számára nemmorális szempontból már eleve jónak-rossznak minősülő tettek és körülmények morális értékelését. Az erkölcsi szempont által nyújtott interpretációk ugyanakkor nem teszik feleslegessé a cselekedeteinket, karakterünket és ezek következményeit átfogóan és objektíven értékelő egyéb módszereket. Nevezzük a személyes tökéletesség szempontjának azt a nézőpontot, amelynek segítségével eldöntjük, miféle élet a jó élet és miféle emberré jó válnunk.

Advertisement

Mindkét nézőpont értékeli és, bizonyos értelemben, maga alá rendeli a másikat, mivel mindkettő az egyéni élet teljeskörű értékelésére törekszik. Erkölcsi nézőpontból az egyéni élet tökéletességének csupán korlátozott értéke lehet, hiszen, végső soron, minden individuum csak egy a sok közül. Az egyéni tökéletesség nézőpontjából az individuum világhoz viszonyulásának erkölcsi kiválósága szintén csak korlátozott jelentőséggel bírhat, hiszen – mindeddig emellett érveltem – az emberi élet perfekcionista (személyes tökéletesség szerinti) jósága nem a morális jóság függvénye.

Lehetséges, hogy a perfekcionista nézőpontot, szemben az erkölcsivel, nem vagyunk kötelesek döntéseinknél figyelembe venni és tetteinkkel megjeleníteni. A perfekcionista nézőpont mindemellett az erkölcsi megfontolásoktól független indokokkal szolgál arra, hogy saját magunk és a környezetünkben élők karakterét fejlesszük, hogy életünket bizonyos módon éljük. Perfekcionista szempontból mennyiben tekinthető jónak, ha az egyén az erkölcsi nézőpont alapján cselekszik? Erre a kérdésre nincs magától értetődő felelet.

Gondolatmenetem mindenesetre azt sugallja, hogy a "minden mértéken felül" nem a megfelelő válasz. Ha ezt elfogadjuk, annak az erkölcsi elméletekre, a metaetikai nézetekre és a morálfilozófia fogalmára egyaránt lesznek következményei. Jó indokaink vannak azt kívánni, hogy az emberek az erkölcsi nézőponton kívüli szempont alapján is jónak nevezhető életet éljenek. Amennyiben ez azt jelenti, hogy jó indokaink vannak azt kívánni, hogy az emberek erkölcsileg tökéletlen életet éljenek, akkor minden valamirevaló morálfilozófia elengedhetetlen eleme a túlbuzgóság fogalmának definialasa és beillesztése.

Advertisement

Ha azonban a morálfilozófia legalapvetőbb tárgya annak a kérdésnek a megválaszolása, hogyan éljünk, akkor többet kell tennünk, mint az erkölcsi elmélet nemmorális értékeknek helyet biztosító kibővitése. Tanulmányoznunk kell a nemmorális értékek természetét, típusait és nyilatkoznunk kell arról, hogy vizsgálódásaink fényében hogyan is értelmezendő az erkölcsi elmélet, mit is jelent valamilyen morálfilozófia alapján cselekedni. Tanulmányom nem a mostanság divatos erkölcsi elméletek tartalmi részét kritizálja, hanem azt a metamorális feltételezést, amely implicit módon az egész erkölcsfilozófiai diskurzust körüllengi: a feltevést, hogy a morálisan jobb alternatíva minden esetben, általánosan jobb.

Karakterünk fejlesztésében és gyakorlati elhatározásaink formálásában az erkölcsre sem a mindenfajta értéket magába olvasztó általános útmutató, sem a különböző értékeket megrostáló szűrő szerepét nem kell kiosztanunk. Ez nem jelenti azt, hogy az erkölcsi nézőpont ne lenne fontos – talán a legfontosabb – mérce magunk és világunk értékelésekor. Azt azonban jelenti, hogy a legtágabb értelemben vett értékeinket képtelenek vagyunk egy olyan hierarchikus rendszer segítségével megragadni, amelynek csúcsán az erkölcs található.

A filozófus ezen a ponton természetesen afelől érdeklődik, hogy ha nem az erkölcs, akkor vajon mi áll az értékrendszer csúcsán, vagy ha ennek nincsen csúcsa, akkor mi alapján döntsük el, hogy mikor és milyen mértékben legyünk erkölcsösek. Kézenfekvőnek tűnik olyan metamorális – jóllehet a hagyományos értelemben véve nem metaetikai – elmélet után nézni, amely a személyes ideálok megítéléséhez irányadó elvekkel vagy legalábbis informális direktívákkal szolgálhat. Az ember élete során betöltött különböző szerepeit elkülönítő elmélet esetleg előállhat olyan szabályokkal, amelyek az iménti kérdések végiggondolásához és tárgyalásához alkalmasabb keretet nyújtanak. Kétségeim vannak ugyanakkor afelől, hogy egy ilyen elmélet lényegi és kielégítő eredményekhez vezethet-e. Nem látom világosan, hogy miképpen lehet egy olyan metamorális elméletet alkotni, amelyet nem érint az erkölcsi elméletek végső és átfogó viselkedés-szabályozó szerepét megkérdőjelező érvelés.

Advertisement

Arra kell törekednünk, hogy mindenfajta jólfelépített konkrét értékrendtől független perspektívából tegyünk fel normatív kérdéseket. Eképpen eljárva azt kockáztatjuk, hogy az általunk elfogadott erkölcstan nyújtotta válaszoktól eltérő normatív válaszokra jutunk. G.E. Moore nyitott kérdés argumentumának ugyanez a lényege, ennek alapján az ebben a tanulmányban végigvitt gondolatmenetet egészségesen intuícionistának nevezném. Olyan intuícionizmus ez, amely nem kíván más, kidolgozottabb és szigorúbb erkölcstanok helyébe lépni, inkább csak ezeket a kidolgozott és szigorú erkölcstanokat szeretné az őket megillető helyre tenni.

1982